Csak nézünk

Londonban több százezer ember ünnepelt önfeledten. New Yorkban sem maradhattak az azonos neműek ceremónia nélkül. Budapesten is voltak LMBT rendezvények. Bár ezek korántsem érték el más világvárosok meleg fesztiváljainak létszámát, ennek ellenére az üzenetük átjött: „elvárjuk, hogy a kormányzat ugyanolyan védelmet adjon a szexuális orientáció miatti diszkriminációval szemben a munkahelyeken, a közösségi szállásokon és az oktatásban, mint amit a faji, valamint a hitvallás, a bőrszín, és az etnikai és nemzeti származás alapján történő diszkriminációval szemben biztosít.” Ez volt 2013-ban. De vajon hogyan sikerült egy emberöltő alatt a világ véleményét a homoszexualitással kapcsolatban gyökeresen megváltoztatni/átformálni?

1969-et írunk. A New York-i Stonewall bár igencsak népszerű a homoszexuális szubkultúra körében. Számuk elenyésző, a társadalom perifériáján vannak, és senkit nem érdekel, hogy mikor viszi el őket egy esetleges AIDS. A szórakozóhelyet az olasz maffia ellenőrzi, ami nem kerülheti el a manhattani rendőrség figyelmét.
Egy szokásos razzia éppen júniusban érte a The Stonewall Inn-t. Talán a frusztráltság, talán az elutasítottság vezetette a bárban lévő homokosokat, akik összeverekedtek a rendőrséggel. A rebelliót hajnalra fékezték meg. A dolgok mentek tovább a megszokott rendben, sőt úgy tűnt, hogy a lázadás csak rontotta a társadalom homoszexuálisokról alkotott képét. Mégis történt valami változás. Útnak indult a melegforradalom, hogy megdöntse büszke világunk keresztény alappilléreit és elfogadtassa a szexuális devianciákat, mint az emberekkel született „adottságokat”.

Első lépésként rá kellett jönniük, hogy a homoszexuális szó (első tagja, a homo- az azonos nemű latin jelentésű szóból ered) az emberek előtt visszatetsző. Erre válaszul a kisebbségben lévő csoport kisajátította magának a gay angol szót, ami egyébként 150 éve még az öröm, vagy a vidámság kifejezésére szolgált.
Hamarosan a gay szócska mellé ragasztották a rights-ot is, ezzel elérve azt a célt, hogy az emberek azonosnak tekintsék a homoszexuális jogokért való küzdelmet a faji, etnikai és vallási alapon megkülönböztetett emberek jogaiért való küzdelemmel. A tervük bevált. 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kivette a homoszexualitást a mentális rendellenességek listájáról.

Azonban a ’70-es években tetőzött az GRID (Gay-related immune deficiency - melegeket érintő immunkárosodás), ami visszájára fordította a kezdeti sikereket. A később AIDS-ként elhíresült betegség elsősorban a homoszexuális életvitelt folytató férfiak, és a drogos fiatalok csoportján söpört végig. Azonban hamar napvilágot látott az a tény is, hogy az AIDS nem csak nemi úton, hanem testnedvek útján is terjed. A társadalom rettegett, és a félelem undort, valamint elszigetelődést váltott ki a homoszexuálisok irányába. Az AIDS-esek empátiát vártak, de nem kaptak. Drogosok amúgy is naponta halnak meg, a homoszexuálisok pedig meg voltak győződve arról, hogy az amerikaiakat nem érdekli, ami velük történik.

Így született meg a nagy médiahazugság: „A megbetegedések (AIDS-es) száma gyorsan növekszik a heteroszexuálisok között” – közölte a USA Today. Hasonló szalagcímekkel találkozhattak a Time magazin és a U.S News, valamint a World Report olvasói. Hamar rájöttek ugyanis a melegek, hogyan lehetne felkelteni empatikus érzéseket egy átlag amerikaiban. Először is átnevezték a GRID-et (melegeket érintő immunkárosodás) AIDS-re (Acquired Immune Deficiency Syndrome – szerzett immunhiányt okozó tünetegyüttes). Így már nem is volt olyan visszataszító a vírus. Már csak néhány szimpatizánst kellett találniuk a médiában, akik milliókhoz jutnak el egy esti beszélgetős műsor alatt (ilyen volt például Oprah Winfrey). A várva várt hatás pedig nem váratott sokat magára. Az AIDS tömegek járványaként keltett félelmet mind homo-, mind pedig heteroszexuális körökben.

Az elfogadottság százalékban mért aránya folyamatosan nő, de még mindig elenyészően kicsi. Mit tegyünk most? Mi sem egyszerűbb: hívjunk össze egy „meleg tanácsot”, ahol részletesen kidolgozzuk a haditervet.

Az országos szintű konferenciára 1988 februárjában kerítettek sort a Virginia állambeli Warrentonban. A találkozón összesen 175 melegjogi aktivista csoport képviselője vett részt. Köztük volt a Harvard University két kutatója, Marshall Kirk és Hunter Madsen, akik jártasak voltak az agykutatásban és a meggyőzés technikáiban. Fontosnak tartották, hogy legyen saját programtervük is a homoszexuálisoknak, amivel rövid időn belül Amerika a lábaik alatt heverhet. A programtervet természetesen elvállalta a két Harvard-i tudós. Munkájuk – aminek az Amikor a bál véget ér: Hogyan győzi le Amerika a félelmét és a melegekkel szembeni gyűlöletét a kilencvenes években címet adták - ’89-ben már a könyvespolcokat díszítette. A könyv három fő pont mentén vezette (meg) az olvasót és a naiv polgárokat.

A kifejezetten gyakorlati alapokra épített könyv első pillére a társadalom eláztatása volt. Kirk és Madsen véleménye szerint a heteroszexuálisokat el kell árasztani a melegekkel kapcsolatos reklámokkal, információkkal és filmekkel. Folyamatosan csöpögtetni kell ezeket a médiában, de mindezt persze óvatosan, nem provokatívan kell tenni. A szerzők szerint fontos, hogy a homoszexuálisokat Mr. Átlagos-ként ábrázolják, akik azon kívül, hogy színesebbé teszik a modern, nyugati társadalmat, semmiben nem térnek el a megszokott társadalmi formáktól.

Szintén ebben a fejezetben hivatkoznak a szerzők egy, a második világháború után készített felmérésre, ami az amerikai társadalom szexuális orientációját hivatott vizsgálni. A tanulmány készítője, bizonyos Alfred Kinsley megállapítja, hogy „a férfiak 10%-a többé-kevésbé kizárólag homoszexuálisként élt az elmúlt három évben”. A tanulmány alapjában véve hibás volt, hiszen a modern kutatási adatok nyilvánvalóvá teszik (National Health and Social Life Study, NHSLS – Nemzeti egészségügy és társadalmi élet felmérés) , hogy az amerikai férfiak csupán 2,8%-a, míg a nők 1,4%-a vallja magát kizárólag melegnek. Azonban ezzel mit sem törődve, Alfred Kinsley állítását elferdítve írta könyvében Kirk és Madsen, hogy az amerikai társadalom 10%-a él kizárólag homoszexuális párkapcsolatban, beleszámítva azokat az egyéneket is, akik számára egyszeri kilengést jelentett az azonosneműekkel való kapcsolat. Az ellentmondásosságra az írópáros hanyagul csak azt felelte, hogy a „jó cél érdekében megengedhető a hazugság alkalmazása”.

A második tanácsuk az volt, hogy áldozatként állítsák be magukat a nagyközönség előtt, míg az ellenük felszólalókat a náci üldözőkkel azonosítsák. „A homogyűlölet képviselőit kapcsoljuk össze a náci rémtettek képével. Mutassuk be őket olyan sötét bűnözőkként, akik készek lennének melegeket lemészárolni, fanatikusan uszítanak és intoleranciát hirdetnek. Hivatkozzunk arra, hogy az ilyen homofób szörnyetegek újra felállítanák a náci koncentrációs táborokat, ahol a melegeket kínozták és gázkamrába küldték”- javasolják a szerzők. Ettől kezdve a „bigott” vagy „homofób” kifejezések a homokos lobbit ellenzők megbélyegzésére szolgáltak.

Utolsó lépésül a társadalom pornografizálását választották. Ebben a fejezetben „az először csak a teve fejét mutassuk” alapelv mentén sorolták a gyakorlatias tanácsokat, hogyan lehetne bemutatni a nagyközönség előtt a homoszexuális aktust. „Nem szabad a közvéleményt túl korán kitenni a homoszexuális életmód tényleges bemutatásának. Kerülni kell a melegszex bemutatását, és a melegjogokat, amennyire csak lehet, absztrakt társadalmi kérdésként és emberi jogi küzdelemként kell tálalni. Először csak a teve feje bukkan fel a sátor nyílásában, mert azt mindenki kedveli, a rútabb hátsó fele ráér később!” – vallja Kirk és Madsen. A fokozatosság elvét követve először csak enyhe utalásokat tettek a filmekben, majd mikor már a társadalom kellőképp „megérett”, következett a rútabb fele a tevének. Az első, nem csak melegeknek készült film, a Túl a barátságon (2005) bezsebelt néhány Oscar-t, és egyben helyet készített olyan filmeknek, mint a Túl a csillogáson vagy a Nimfomániás. A legszomorúbb az egészben talán az, hogy a gyerekeknek készült animációs filmekben is fel-feltűnnek a meleg karakterek és a meleg-kérdés (például az Egy bogár élete-ben Francis a meleg katica). A képregényhősök sem úszták meg szárazon: nemrégiben a DC Comics leszbikus Batwoman-je „coming-outolt”. Egyre kisebb korosztályokat céloznak a lobbisták, ami egyre nagyobb szintű immunitást eredményez az egyén életében a homoszexualitással kapcsolatban.

Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg az ókori római társadalomnál is. A görögöket meghódító rómaiak egyenesen undorítónak találták a görögöknél a már bevett szokásnak számító meztelen testedzést (gimnasztika), a poharakon, vázákon, falakon ábrázolt pornográf jeleneteket, vagy azt a szokást, hogy az a fiú nyer dicséretet, aki a legtöbb férfiszeretőt tudja magáénak. A rómaiak kezdetben így nyilatkoztak: „a görögök csinálják csak, ha akarják, de mi rómaiak vagyunk”.
Rövid időn belül azonban súlyos szexuális devianciák jelentek meg a római társadalom széles berkein belül. Olyannyira, hogy Augustus császár kénytelen volt törvényeket hozni a különböző perverziókkal szemben, amik a társadalomban teljesen elfogadottá váltak.
Néro idejében már megengedőbbek voltak e téren, hiszen maga a császár felesége halála után kasztráltatta rabszolgáját, majd nőül vette. Később a Sporus névre hallgató „feleséget” még két férfi nőül vette. Nero halála után Hadrianus császár például egy 13 éves fiú felé táplált gyengéd érzelmeket, de ettől függetlenül volt saját, fiúkból álló háreme.
Róma a nagy hódítások ellenére, hamar bukásnak indult. A második század elején bekövetkezett rövid fellendülés után az Antoniusok alatt már állandósulni látszottak a Római Birodalom problémái, amelyek végül nyugaton annak bukásához vezetett. Állandósult a gazdasági válság és a pénzrontás olyan mértékűvé vált, hogy az „ezüstpénzeknek” csupán 5% nemesfém tartalmuk volt; a hiperinfláció miatt összeomlott a gazdaság. Folyamatosan olyan vezetők kerültek hatalomra, akik csak tehetségtelenségükről adtak tanúbizonyságot. Ráadásul olyan járvány pusztított abban az időben, ami egyes tanulmányok szerint a lakosság harmadát elpusztította. A római társadalom pornografizálódása és a természetes erkölcsi normák tömeges semmibe vétele természeten nem maradhatott következmények nélkül.
Egyetlen ellensúlyozója volt ezeknek a folyamatoknak: a keresztények. Sajnos ez is csak addig tartott, amíg államvallássá nem tették a kereszténységet.

Forrás:

·      Family Research Council/10 téveszme a homoszexualitásról

·      Hetek archívum/Grüll Tibor/Róma: egy pornografizált társadalom

·      Hetek archívum/Morvay Péter/Szivárványdiploma

·      Hetek archívum/Morvay Péter/Melegmarketing

·      Hetek archívum/Rimaszombati Andrea/Így formálták át a közvéleményt

·      Hetek archívum/Németh Csillag/Melegforradalom

Munkatársunktól

Posted on May 29, 2015 .