Interjú volt bornemiszásokkal

Uzoni Eszter és Péter története

A Bornemisza megalakulásáig világi iskolába jártatok. Mi volt a legszembetűnőbb különbség, a két iskola között?

Eszter: A világi iskolában napi szinten meg kellett küzdenem első sorban magammal, hogy ki merjek állni azért, amit jónak tartok. Mivel azonban gyerekként fontos volt az is, hogy elfogadjanak, ez nem mindig sikerült. Ez abból a szempontból előnnyé vált, hogy az elismerés érdekében a teljesítményre kellett tennem a hangsúlyt.  Ahogy azt sokan mondják „az árral szemben kellett (vagy kellett volna) menni”. Bár biztos, hogy megerősíti az ember identitását, de meglehetősen sok energiát vesz el, hogy folyton vizsgálni kell, mit szabad, és mit nem. Ráadásul előfordult, hogy a két tannyelvű iskolában tananyagként olyan mesét kellett megtanulnunk, amiben varázsigék voltak. Otthon édesapám kijelentette, hogy én ezt nem fogom megtanulni, még akkor sem, ha a tanárnő megígérte, hogy mindenkit feleltet belőle. Másnap én voltam az egyetlen, akit valami oknál fogva kihagyott. Ez nagy bizonyság volt számomra, mert az Úr megmutatta, ha kitartunk mellette, Ő igazgatja a mi útjainkat, és abból soha nem származhat hátrányunk.
 Amit nagyon szerettem a Bornemiszában, hogy ha láttak valakiben tehetséget, akkor annak fejlesztését maximálisan támogatták. Ráadásul az osztályom is nagyon összetartó is volt. Ha észrevettük, hogy valakinek baja van, vagy furcsán viselkedik, mindig igyekeztünk segíteni. A világi iskolámban viszont meghatározták, hogy kik a menők, és kik alkotják az ellenséges tábort. Ezért számomra nagyon nagy érték volt az az osztályközösség, ami a Bornemiszában vett körül. 

Simon: Ez egy nagyon nehéz időszak volt nekem, mivel édesapám kevesebb, mint egy évvel az iskola indulása előtt költözött el. A gyülekezet nagyon sokat segített, így a Bornemiszás tanárok is, de én sajnos kissé agresszívvá váltam, nem tudtam jól kezelni azt a hatalmas szeretetet, ami körülvett minket. Konkrétan éreztem Isten Szellemének a támogatását, de sajnos ezek mellett is sokszor nagyon rosszul viselkedtem. Azonban az a közeg, ami az iskolában volt, megóvott sok olyan bűntől, amibe az előző világi iskolában könnyen lehet, hogy belekerültem volna. Ezt soha nem tudom meg pontosan, csak gondolom. Ezek miatt is nagyon hálás vagyok a Bornemisza Péter Gimnáziumért és a tanárokért! 
Viszont az a tudat, hogy ide ugyanolyan keresztény családok gyerekei járnak, mint én, teljesítményre ösztönzött.  Jobb tanulmányi eredményeket értem el, mint az előző iskolában, és emiatt tudtam továbbtanulni is.

Mi segített meghozni a döntést a továbbtanulásról?

Eszter:  Az biztos volt, hogy a Corvinusra szeretnék menni, de a barátnőm hívta fel a figyelmem a nemzetközi tanulmányok szakra. Mivel nagyon érdekelt a külpolitika és a diplomácia, megjelöltem. Nagy kegyelem volt, hogy felvettek, mert nagyon magas volt a ponthatár. Utána viszont az első évben majdnem abbahagytam az egészet, mert az úgynevezett „alapozó tárgyak” (filozófia, szociológia, pszichológia) egyáltalán nem arról szóltak, amire én számítottam. Ahogy beszélgettem másokkal, ezen szinte mindenki keresztülment, így végül maradtam, és igyekeztem hasznosan eltölteni az időt addig, amíg az utolsó két évben végül tényleg az EU-ról és a külkapcsolatokról szóltak már az órák.

Simon: Olyan iskolát kerestem, aminek azért jó neve van, minél gyakorlatiasabb, erős a nyelvoktatása és lehetőleg minél rövidebb. Eleinte az IBS-re akartam menni, akkor volt egy ösztöndíjprogramjuk, de lebeszéltek róla, mondván, hogy az nagyon sznob hely. Így gondolkodtam még a Corvinuson és a Külkeren (BGF). Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert a Corvinus nagyon nehéznek tűnt számomra. Tanulmányi szempontból utólag jobb lett volna a Corvinus, de itt a Külkeren megtért egy évfolyamtársam, később pedig a barátnője is, ami mindennél fontosabb. Azóta is nagyon jó barátok vagyunk, ők összeházasodtak, két gyermekük született, és az Úrban vannak. 

Hogyan fogadták az egyetemen azt, hogy más az értékrendetek?

Eszter: Úgy kezdődött az egész, hogy amikor a nulladik héten odamentem a saját csoportomhoz, ők úgy köszöntöttek: „Ja, te voltál az, aki nem jöttél gólyatáborba ?”. (A nulladik hetet viszont mindenkinek ajánlom, nagyon hasznos információkat osztanak meg, és az épületet is bemutatják a felsőbb évfolyamosok.) Aztán, amikor a fiúk üdvözlő pusziját visszautasítva inkább kezet fogtam velük, el voltam könyvelve a „furcsa lánynak”. De amikor észrevették, hogy matekból maximális pontszámom lett és több tárgyból is nagyon jól sikerültek a vizsgáim, lehet velem mindenféle témáról beszélgetni, elkezdtek kérdezősködni, hogy akkor miért is gondolok néhány dolgot számukra érdekesen, miközben olyan „normálisnak” tűnök. Hívtak egy csomó házibuliba, de nemet mondtam. Akkor azt hitték, hogy valami betegségem van, – nem adok puszit, nem járok szórakozni. De aztán letisztáztuk, hogy nem azért nem járok ilyen helyekre, mert fertőzök, hanem mert én a Biblia értékrendje alapján élek, és úgy szeretnék mindent csinálni, ahogy a lelkiismeretem és a Biblia mondja. Ezt néhány hónap után teljesen elfogadták, ahogy azt is, hogy még beszélgetni sem járok velük szórakozóhelyekre, hiszen ha bemegyek, elfogadom mindazt, ami ott zajlik. Sőt, a kedvemért a következő program, amit szerveztek, egy színházi előadás volt, egy normális darab, amire szívesen elmentem velük. 
Sokat kérdezgettek általános témákról, tananyagról, politikáról… Szerintem fontos, hogy az embernek legyenek világi kapcsolatai is, akiknek az életében tud minket Isten használni. Egyébként a csoportban volt rajtam kívül még egy lány, aki szintén kihagyta a gólyatábort. Ő volt az, akivel később a legjobb kapcsolatba kerültem, és meg is tért.

Simon: Nem nagyon vettem részt a főiskola életében. Az a baj, hogy ez minden szempontból igaz (nevet). Valójában nagyon nagy elánnal kezdtem az első évet, minden órán bent voltam, minden vizsgát felvettem, meg is csináltam a tantárgyakat. Szerettem volna valamilyen klubot beindítani, aminek keretében majd lehetőség lett volna a keresztény értékrendet közvetíteni, de sajnos szinte számba sem vettek a dékáni hivatalnál, többszöri megkeresésem után sem. Ez után úgy voltam vele, hogy ha ők így állnak ehhez, akkor én sem veszem olyan komolyan az iskolát. Ezt persze, így utólag, senkinek sem tanácsolom. A hitemet soha nem rejtettem el. Jártam az iskola kosárcsapatába. Egyszer Hollandiába is kimentünk, és ott az út alatt órákon át a Bibliáról és a kereszténységről beszélgettünk. Teljesen elfogadtak, sőt, volt, aki tisztelt is emiatt. Előfordult olyan személy, akivel azóta is jó barátságban vagyok, de még nem tért meg. 
Az első évben tartottak egy 3 napos kommunikációs tréninget, ahol kisebb csoportban voltunk együtt. Itt beszéltem róla, hogy nincs barátnőm, nem is volt még, és majd csak egyetlen nővel szeretnék együtt lenni, aki a feleségem lesz. Innentől kezdve kiesett az irányítás a tanár kezéből, csak erről faggattak a többiek. Az a helyzet, hogy keresztényként egy mai főiskolán vagy egyetemen nem tudom, hogy lehet-e egy keresztény valaha is annyira integrált, mint egy világi. Ha nem vagy ott a bulikon, gólyabálon, stb. akkor nagyon pengének, következetesnek kell lenned, hogy egyszer csak valamilyen elismerést kaphass. Azonban nem biztos, hogy összejön, és ez nem a keresztény hibája, hanem ilyen a világ. Ennek ellenére szerintem nem szabad kivonulni sem, mert mi nekünk sóknak kell lennünk és világosságnak. Emiatt jó, ha olyan dolgokban benne tudunk lenni, ami vállalható, vagy egyenesen mi hozunk létre olyan dolgokat az iskolán belül, amivel el lehet érni embereket, de te mondod meg a játékszabályokat. Ilyet próbáltam, de sajnos nem jött össze. 
Bár már végeztem, nem tettem le róla, hogy sikerülhet. Szerencsére egy éve leváltották a dékánt, és megkerestem az újat, aki egy nagyon rendes ember. Megengedte, hogy valamilyen előadást vagy egyéb programot csináljak ott, de ezt még ki kell találni pontosan. 
Szerintem nagyon fontos az egyetemeket meghódítani, nagyon erősen, közösségekben is betenni a lábunkat oda. Hogy ezt pontosan mivel, újsággal, filmklubbal vagy teljesen mással, nem tudom, kell keresni ebben Istent. 

Nehéz volt elhelyezkedni az egyetem után, vagy rögtön jöttek a lehetőségek?

Eszter: Mivel a gimnáziumban a tanuláson volt a hangsúly, tizenkettedikre megszereztem a jogosítványt, egy felsőfokú angol és egy középfokú német nyelvvizsgát, valamint ott volt az OKTV, a versenyek, a kézilabda, így eléggé le volt kötve az energiánk. Az egyetem alatt viszont meg kellett tanulnom a gyakorlati dolgokat: pénzt beosztani, háztartást vezetni, így már akkor elkezdtem dolgozni. Bár emiatt kénytelen voltam kompromisszumokat kötni, de legalább segített közel maradni az élethez. Sőt tapasztalatot és kapcsolatokat is adott. Először diákmunkákat vállaltam. Az első munkahelyemen például jó volt látni, hogy hogyan is működik az élelmiszeripar, a kevés fizetés pedig segített abban, hogy később jobban értékeljem a többet. 
Bár én külföldön is tanultam fél évet, ez nagyon személyre szabott, és mindig érdemes tanácsot kérni. A másik pedig, hogy a tanácsot meg is kell fogadni. Az ATV-hez is gyakornokként kerültem, mivel Keszthelyen felfigyeltek egy előadásomra, amit az EU-ról tartottam. Megkérdezték, hogy lenne-e kedvem ott dolgozni, amíg lediplomázom. Amikor megszereztem a diplomám, kiderült, hogy hosszútávon szeretnék, ha ott dolgoznék. Bár számomra korábban elképzelhetetlen volt, hogy a médiában helyezkedjek el, mára megszerettem. Ez főleg a konkrét munkaköröm, a nagyszerű főnököm és munkatársaim miatt van, akiktől sokat tanulhatok.

Simon: Már az iskola alatt elkezdtem dolgozni. Nyilván emiatt kevesebbet voltam bent, viszont olyan tapasztalatokat szereztem, amivel a mai munkámat is megalapoztam. 

Mit tanácsoltok a jelenlegi Bornemiszásoknak? 

Simon: Értékeljék nagyon az iskolát! Hozzák ki a lehető legtöbbet ezekből az évekből, és tanuljanak meg legalább 3 nyelvet! És ne felejtsenek el Istenhez kiáltani vezetésért és bölcsességért, mert ha a saját esze után megy az ember, hamar eltéved. Ezek az évek nagyon fontosak, nem mindegy merre megy ilyenkor az ember.

Eszter: Így van! A legfontosabb, hogy Isten benne legyen az ember sorsában. Akkor minden összejátszik majd az érdekében, jól fognak alakulni a dolgok!

Vracsarity Noémi



Posted on April 23, 2015 .