Száz éve született Robert Capa

Budapesten jött a világra, 1913. október 22-én, Friedmann Endre Ernő néven. A szülei asszimilált zsidók, és szabók voltak, két fiúk volt rajta kívül. Kisfiúként nagyon csintalannak, ugyanakkor rendkívül kitartónak és együttérzőnek tartották. A mások megértésére való törekvés egész életében jellemezte. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, majd külföldre költözött: megfordult Bécsben, Prágában, majd Berlinben is. Itt újságírást tanult egy főiskolán, de hamarosan abba kellett hagynia tanulmányait, zsidó származása miatt. Visszatért ugyan Budapestre, de az itt is növekvő antiszemitizmus miatt hamarosan Párizsba emigrált. 

A fotózás eleinte csupán hobbi volt számára. Magyar barátai korábban cápának becézték, így Párizsban felvette a Robert Capa nevet, amitől azt remélte, hozzásegíti majd néhány megrendeléshez – most már nem csupán újságíróként, hanem fotósként is. Nem kellett sokat várnia: egy magazin megbízásából hamarosan haditudósítóként vehetett részt 1936-ban a spanyol polgárháborúban. Ekkor készült el “A milicista halála” néven ismertté vált képe, amely világhírűvé tette. A kép megjelenése nagy vihart kavart az akkori sajtó körében. Sokan azt állították – és néhányan a mai napig állítják -, hogy a képet megrendezték. 

Két évvel később a kínai-japán háború eseményeit örökítette meg, a második világháború kitörését követően pedig, 1943-tól Észak-Afrikában, Szicíliában, Tunéziában és Normandiában tűnt fel fényképezőgépével - és zsebében egy-egy doboz cigarettával és cukorkával, melyekből gyakran megkínálta a társait -,  az utóbbi helyen az egyetlen fotósként. Mikor visszatért Angliába, és leadta a filmtekercseket, a laborban dolgozó asszisztens annyira szerette volna látni a képeket, hogy az előhívás után magasabb hőfokon próbálta megszárítani őket. Néhány képet kivéve – amik szintén károsodtak: elmosódottak lettek -, az összes megsemmisült. Végül a magazin publikálta a képeket, egy bosszantó aláírással: “kissé elmosódva”. Capa zokon vette ezt a magyarázatot, de később ezt a címet adta önéletrajzának. A néhány megmaradt, megrendítő kép ihlette a Ryan közlegény megmentése című film nyitójelenetét. 

1947-ben fotóügynökséget alapított, a következő évben pedig Magyarországra látogatott, hogy itt is megörökítse a háború nyomait. 

Később az izraeli harcokat fotózta, az állam megalakulása idején. 

Személyisége tökéletes újságíróvá és riporterré tette: energikus, kalandra szomjas és bátor volt, valamint kiváló mesélő, ezen kívül szívós, és kitartó, ha valahova el akart jutni. Párizsban magas szintre fejlesztette túlélőképességét, egy ideig csupán cukros vizen élt – később ennek a tűrőképességnek is hasznát vette. Jó kapcsolatteremtő képessége volt, és a fényképezés művészetéhez szükséges adottságokkal is rendelkezett. Úgy tudott jelen lenni a helyszíneken, hogy nem vált az események cselekvő szereplőjévé; csupán megfigyelt, és megörökített mindent, amit látott, és úgy érezte, fontos, hogy mások is lássák. Úgy érezte, ha az áldozatokat megmutatja másoknak, éreztetheti velük, hogy nincsenek egyedül, van, aki törődik a sorsukkal. Munkájához való hozzáállását több interjúban is így fogalmazta meg:  „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ő pedig nem csupán fizikailag, érzelmileg is igyekezett ezt megvalósítani. 

1954-ben halt meg, május 25-én. Egy fotókiállítás megszervezése miatt volt Indokínában, illetve hogy a francia gyarmati harcokról tudósítson egy magazin számára, mikor egy taposóaknára lépett. 

Posted on January 16, 2015 and filed under Történelem, 201303, Horváth Bianka.