Akiért egy egész iskola közbenjárt

 

Ács Borbála saját gyógyulásának történetét meséli el. A most 12.-es tanuló megkönnyebbülten tekint vissza az egy évvel ezelőtti zűrös kis „kalandjára”. Talán sokan emlékeznek még a sok imát kérő sms-re, a tornateremben tartott imaalkalmakra és a pillanatra, amikor az iskola egy emberként lélegezhetett fel Bori gyógyulásának híre hallatán. És bár Bori meggyógyult kérdések tömkelegét hagyta maga után. Milyen betegség támadta meg Borit?  Hogyan gyógyult meg? Ezekre és még sok más kérdésre kapunk egy rövid kis interjúban választ.

Hogyan kezdődött a betegséged? Addig semmiien ilyesféle problémád nem volt?

Alapjáraton én nem vagyok beteges típus. Soha nem voltam kórházban előtte. Ez is úgy indult, hogy elkezdődött az iskola szeptemberben és én még jártam két-három napot. Az első hét csütörtökén nagyon fáradtnak éreztem magamat, másnap már magas lázra ébredtem. Megvizsgáltak, de csak egy kis vírusnak tudták be az egészet. Ahogy mentek a napok, a lázam nem csökkent, hanem 39- 40 fokon stagnált, és semmi nem használt. Hétfőre már felállni is alig bírtam, úgy kimerültem. Elmentünk orvoshoz, de a barátnőmnek és anyukámnak kellett kivonszolnia a házból annyira nem volt erőm semmire. 

Ekkor már befektettek a kórházba?

Az orvos annyit mondott, hogy biztos csak kiszáradtam, de azért menjünk be a gyerekosztályra. Az orvosok próbálták megmérni a pulzusomat és a vérnyomásomat, de semmi nem volt mérhető, olyan alacsony volt. Dobálták el a műszereket, mert azt hitték, hogy elromlottak. Fájlaltam a vesémet, mivel csak 16 éves voltam nem vittek el az intenzív osztályra, de éjszakára bent tartottak a kórházban. Anyukám végig bent maradt velem, hogy megvárja az eredményeket. Sem vizeletmintát sem vért nem tudtam adni. Megtalálták a vénámat és nem jött vér belőle. De végül meg tudtak vizsgálni, és az eredmények azt mutatták, hogy a CK szintje, ami az izmokat alkotja, nekem 60000-es magasságban volt. 

Mi a normális?

Olyan 100-150, ha eléri az 1000-et, ott már nagyon nagy baj van. Tehát csoda, hogy életben voltam. A vesém leállt, gyorsan felküldtek Pestre. Az izmom folyamatosan bomlott le, de a keratin termelődött és így folyamatosan puffadtam föl. 10 kilóval több voltam, mint szoktam. A mentőre még egy órát kellett várnunk. Felkerültem az egyes számú gyerekklinikára. Ott megállapították, hogy már nagyon nagy baj van. Innentől nekem teljes filmszakadás volt.

Kómába kerültél?

Nem kómába, csak mesterséges kómába. Egy bizonyos szertől tudtak ebben az állapotban tartani, hogy ne érezzek fájdalmat. Így voltam két hétig. 

Mi volt az alapprobléma?

Ezt máig nem tudják az orvosok, vírusra gondolnak, és szerencsétlen véletlenekre. A vesém leállt, és lélegezni sem tudtam volna, ha nem tesznek fel lélegeztető gépre. Nem nagyon adtak esélyt, hogy megérem a reggelt. Hatványozottan életveszélyes állapotban voltam. Az egyik orvos felhívta a barátját, aki egy neves specialista, hogy vizsgáljon meg. Másnap átszállítottak a felnőtt intenzív osztályra. Ott napokon keresztül küzdöttek az életemért, mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. A szüleimnek itt lett világos, hogy itt már csak Isten tud segíteni. Ruff Tibor és Nagy József lelkészek bejöttek, hogy imádkozzanak értem. Másnap az orvosok találtak egy szakirodalomban egy tanulmányt, amiben írtak egy gyógyszerről, ami lehet, hogy tud használni. Ez a gyógyszer napi egymillióba került. A kórház gyorsított eljárással elválasztott pénzt a kutatásaiktól, hogy megkaphassam a gyógyszert. Nagyon hálás vagyok a kórház alkalmazottjaiért, hiszen tényleg emberfeletti módon küzdöttek értem. Ez a gyógyszer indította el a CK szint csökkenését. 

Mennyi volt ez ekkor? 

Ekkor már 600 000-nél tartott. Az egész világon nem mértek nagyobb CK értéket, az enyém volt a legnagyobb. Több napig kaptam ezt a gyógyszert, és így ez az érték napról napra feleződött. Még hetekig folyamatos volt az életveszély. Két hét után elkezdtek felébresztgetni. A vállizomzatom teljesen lebomlott, éppen hogy a szememet tudtam mozgatni.

Kommunikálni sem tudtál?

Beszélni a lélegeztető cső miatt nem tudtam. Nem volt hangom, így maximum tátogni tudtam. Hosszas alvásból való felébresztés után az ember még napokig nagyon bágyadt. Ha álmodtam valamit, arra azt hittem, hogy megtörténik, ami megtörtént, arra azt hittem, hogy álmodtam. Így még az ébresztgetés napjai is elhomályosulnak. Nagy veszély volt még az is, hogy a betegség után semmilyen fogyatékosságot se szenvedjek. Lehetséges volt, hogy nem tudok teljes életet élni, de már pár héttel az ébresztés után kiderült, hogy nincs nagy baj.

Tudtál arról, hogy milyen komoly dolgok történtek veled?

Abszolút nem. Fokozatosan tudtam meg mindent. Úgy gondoltam a felébresztés után, hogy egy hét múlva majd megyek iskolába, akkor még nem tudtam, hogy az is csoda, hogy egy év múlva boldogan iskolába járhatok. Nagyon veszélyes helyzetben voltam még akkor is. 

Volt halálfélelmed?

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy soha nem éltem meg a halálfélelmet. Soha fel sem merült bennem, hogy nem fogok meggyógyulni, és ez biztosan Isten kegyelme volt. Sok mindent csak hónapok múlva értettem meg, hogy milyen súlyos volt az állapotom. Mikor kicserélték a lélegeztető gépemet, el tudtam kezdeni enni. A kórház dolgozói nagyon szerettek, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek közé kerültem.  Az egyik ápoló hölgynek, aki a legtöbbet foglalkozott velem, a most született kisbabájának a második neve utánam Borka lett. Vele még most is jóban vagyok, ő volt a második anyukám. 

Mi történt miután stabilizálódott az állapotod?

Rehabilitáció. A hosszas fekvés után meg kellett tanulnom ülni. Kezdetekben 8-10 ember kellett minden nap, hogy kiültessenek egy székbe. Ez nagyon kifárasztott. Majdnem 3 hónapot voltam az intenzíven, onnan rehabilitációs kórházba, ahol 6 hónapot töltöttem. Szép lassan megtanultam újra járni. Napközben folyamatosan tornáztunk, hétvégén haza mehettem. Az egyik legjobb kórház az országban, de a légkör nem volt annyira felhőtlen, mint az intenzíven. Innen ki akartam jutni, bár már látogathattak a barátaim.

 100%-os a felépülésed?

Elvileg nem, csak én ezt nem veszem tudomásul. Van egy kis idegsérülés a lábamban, ami folyamatosan javul. 

Sok szeretetet kaptál az iskolából a betegség közben?

Nagyon. Segítettek a tanárok is, hogy ne kelljen osztályt ismételnem. Nagyon hálás vagyok nekik is. Nyáron letettem a vizsgákat. Sokan segítettek feldolgozni az eseményeket, és nem tudom eléggé megköszönni a keresztényeknek, hogy ennyit imádkoztak értem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szintű összefogás volt, hogy a Bornemiszások együtt imádkoztak értem. Ez számomra ma is felfoghatatlan, mindenkinek hálás vagyok ezért a rengeteg közbenjárásért és szeretetért! Az osztályomért külön hálás vagyok, hogy ennyire kiálltak értem.  A szüleimet pedig mindig csodálni fogom azért a kitartásért és hitért, amit produkáltak ezekben az időkben. Csodaként élem meg, ami történt.


 
Posted on January 16, 2015 and filed under 201303, Interjú, Megtérés és Hit, Pogácsás Vera.