A szólásszabadság határáról

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”Voltaire

A párizsi terrorcselekmény okán az ELTE Vitaklub által elindított vitasorozat első részéről.

Az ELTE ÁJK épülete már megjelenésében is tekintélyt parancsol, mielőtt belépne az ember. Az esti programra invitáló barátnőmmel átlépve a küszöböt, a félhomályból rám meredő szobrok egyre csak azt hangsúlyozták, milyen fontos helyre hatoltam be. Szinte vártam a semmiből megszólaló hangot, hogy betöltve a teret, harsogja: “Szent az a föld, melyen állsz!” Természetesen az égi jel elmaradt, de követve a határozott léptekkel haladó egyetemistákat, többé-kevésbé magabiztosan megérkeztem az ELTE Vitaklub aznap esti rendezvényére, ahol a párizsi terrorcselekményekről folyik majd a diskurzus.

A szabálykövető fekete-fehérben álldogáló Eltések mellett elgondolkoztam, vajon bemehetek-e majd farmerban a terembe. A kérdésre a választ hamar megkaptam, két hostesstől, akik nagyon szerették volna, ha az üresen maradt első sorba ülünk be, de tudva, hogy 20 órakor le kell lépnünk, beültünk egy hátsó sorba. Helyet foglalva a régi székeken, végignézve a szobrokat, lenyűgözve a belmagasságtól, újra éreztem az “egyetem szellemét” és még azt is megtudtam, hogy Eötvös Loránd 1848-1919 élt…

Kezembe vettem a szavazócédulát. “A Ház Charlie – Hol a szólásszabadság határa?” A vita előtt és után is kell szavazni, így lehet majd látni, melyik fél érvei győzték meg jobban a hallgatóságot. Választási lehetőségek: igen vagy nem. Egy pillanatra kicsit értetlenül meredtem barátnőmre, nem értettük, erre a kérdésre, hogy lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Tudatlanságom nem tartott sokáig, vaslogikámmal rájöttem: az „igen” jelenti a „pro” oldalt, akik azt képviselik, hogy a szólásszabadságnak korlátlannak kell lennie. Az ilyen terrrortámadások, mint a párizsi sem rettenthetnek el benünket attól, hogy kiálljunk véleményünk mellett. A „nem” azaz „kontra” oldal pedig bizonyos mértékben korlátozná a sajtó- és szólásszabadságot, a szerkesztőség ellen elkövetett merényletet is egy figyelmeztető jelként értékelve.

Már korábban állást foglaltam a korlátlan szólásszabadság eszméje mellett, magam is megosztva a „Je suis Charlie” jelmondatot, így automatikusan az igent jelöltem meg.

Először a konferanszié röviden bemutatta a vitában résztvevő feleket, mind a két oldalon egy jogász és egy újságíró foglalt helyet, és a vita szabályzatát is summázta. Majd, a szabályokat követve, először a támogató oldal első szónoka, Szilvai Gergely újságíró kezdte az érvelést.

Állítása az volt, hogy a kifejezetten uszító és gyűlölködő beszédeket, írásokat szükséges csak betiltani. Érvei szerint, ha elkezdjük leszűkíteni a kritizálható tárgyak körét, például a védett egyházi jelvények bevezetésével, egyre több lesz a tabu téma, akkor túlérzékenység alakulhat ki a társadalomban, és a legkisebb negatív komment is büntetőjogi kategóriává válhat. Kifejtette, hogy az állam és a közösség nem ugyanaz: míg egy adott közösségnek joga van szigorúbb szabályok felállításához, az államnak sem joga, sem kötelezettsége részletekben menően szabályozni az emberek mindennapi életét. Szólásszabadság esetén viszont a támadott közösségnek is joga van elmondani álláspontját, védekezni a vádakkal szemben.

Második felszólaló a szintén újságíró, Szőnyi Szilárd teljes magabiztossággal érvelt a tételmondattal szemben, ahogy ezt már korábban, egy kisebb vihart kavaró cikkével is megtette. Abban egyetértett, hogy a korlátozásnak nem jogi alapúnak kell lennie, hanem maguknak az újságíróknak kellene önmérsékletet tanúsítaniuk. Nem félelemből, hanem kultúrából, jóérzésből. Tisztában van vele, hiszen ő is újságíró, hogy a társadalom ingerküszöbe egyre magasabban van, egyre szenzációhajhászabbnak, meredekebbnek kell lennie egy cikknek, publicisztikának, ahhoz, hogy az emberek elolvassák, fogyasszák. Szőnyi mégis mérséklődésre inti kollégáit. Szerinte, az olyan típusú „humor”, amikor a lényeg csupán az adott személy, vallási jelkép, motívum minél undorítóbb ábrázolása, a nagyobb bevétel érdekében, bármilyen üzenettől mentesen, öncélú, felesleges és megengedhetetlen. Érvelésében hivatkozott egy, minden magyarországi főszerkesztő által aláírt dokumentumra, mely tartalmaz olyan alapelveket, mint például, hogy senkit személyében nem sértünk vagy rágalmazunk meg, tisztelettel beszélünk a vallásokról, melyben foglaltakat be kellene tartani, azokhoz alkalmazkodni. Hangsúlyozta, a szólásszabadságnak van határa, a kérdés, csak annyi, hogy hol. Számomra logikájában ott volt a zavar, hogy kételkedek abban, hogy valaha lesz olyan übermensch az újságírói faj, hogy szépen betartva a jóízlés szabta határokat, megpróbálja formálni a közízlést, nem pedig lealacsonyodik hozzá.

Erre állt fel a támogató oldal felszólalója, a vitasorozatra meghívott egyetlen női szakértő, Dojcsák Dalma, aki reagálva Szőnyi azon mondatára, hogy a Je suis Charlie jelmondatot kiírók mind azonosultak a karikatúrák tartalmával, elmondta, hogy a szólásszabadság mellett álltak ki. Amellett, hogy mindenki elmondhassa, amit akar, szankcióktól való félelem nélkül, nem pedig amellett, amit a vicclap publikált. Véleménye szerint senkinek nem volt kötelező a lapot olvasni, hiszen csupán 30 ezres példányban jelent meg, nem volt „mainstream”. Mindenkit kritizál a sajtó, de nem kell a rólunk szóló negatív tartalmakat tudomásul venni, főleg, ha azok nem a fő áramot képezik. Dojcsák Dalma szerint a szólásszabadság képezi minden jog alapját, ha ezt elvesszük, vagy korlátozzuk, a többi jog is sérülni fog. Nem lehet a saját értékrendünket rákényszeríteni a társadalomra, magunk erkölcsét másokénál többre tartva. Érvelése világos, logikus, és meggyőző volt, a közönség is leginkább tőle kérdezett.

Csink Lóránt arról beszélt, hogy nem a jog alakította az embereket, hanem az emberek alakították a jogokat, ezzel megteremtve a társadalmi együttélés alapelveit, melyeket, ha szükséges, igenis szabályozni lehet és kell. Egy vallásos ember identitásának elengedhetetlen részét képezi maga a vallás, éppen ezért, vonta le a következtetést, ha a vallást és az egyházat megsértjük, magukat a hívőket sértjük meg személyükben. Tehát nem az egyházi közösségeket, hanem a tagokat kell védenünk, a szólásszabadsággal visszaélőkkel szemben. Ezzel vitatkozott az ellenzői oldal, akik szerint a közösség jogalapja nem a tagok jogainak összegéből származik…

A közönség nem volt igazán aktív, de néhány kérdés azért felmerült. Végül a rendezvény nyolc körül véget is ért, az egyet nem értés továbbra is fennmaradt, a vita végére 59-40 lett az állás, a korlátlan szólásszabadság mellett kiállók javára.

Varga Dominika írása

Posted on March 3, 2015 and filed under Közélet.