Számtan és szociális érzékenység egy személyben

Obuczki Tünde idén szeptembertől tanít iskolánkban matematikát. Egyedi stílusa hamar megnyerte a diákok tetszését, a gyakori folyosói beszélgetéseikkel szinte azonnal bizalmukba fogadták. Többek között előző munkahelyéről és a Tikva szolgálatról kérdeztük.

Milyen volt a Mikszáth Kálmán Általános iskolában tanítani? Milyenek voltak az ottani diákok?

Mivel pályakezdőként kerültem a Mikszáthba, sok kihívással találkoztam az első évben. Gondolok itt arra, hogy rögtön megbíztak a minőség-irányítással kapcsolatos feladatokkal, és az OKÉV mérést is nekem kellett teljes körűen elvégezni. A 7-8. évfolyam minden gyereknél egy küzdelmekkel teli időszak, így a tanárainak is. Akiket már harmadikos koruktól tanítottam, 7-8. évfolyamra már sokkal kezelhetőbbek voltak. A magatartási zavarok, az antiszociális viselkedés mellett az értelmi akadályozottság volt jellemző, de természetesen egészséges gyerekekkel is dolgoztam. A cél azonban mindig ugyanaz: nevelni és tanítani, felkészíteni a diákságot a középiskolára, a felnőtt életre. A pályán eltöltött minden év egy jó tanulóidőszak. A saját és a többi tanár munkájának megfigyelése és elemzése sokat segíthet, hogy az ember kiépítse a saját szakjához és személyiségéhez illő tanítási módszerek olyan tárházát, ami eredményre vezet. Sajnos, abban a régióban a családi háttér nem minden tekintetben kielégítő (hátrányos helyzetű család; csonka család, legtöbbjük halálozás miatt). Hozzátenném, hogy meggyőződésem, hogy egy jómódú család is lehet elhanyagoló. A szép ruha és elegendő ennivaló nem minden, ami egy gyermek fejlődéséhez szükséges. Az iskola önmagában nem tudja megváltoztatni egy gyermek életét, hiszen a tanuló mindig visszatér a családjához, így, ha már léptünk is előre, a következő héten, hónapban kezdhettük elölről. A magatartással voltak problémák, a tanulóknál jelen volt az úgynevezett „betyárbecsület”, olyan problémák, amik már a bűnözés határát súrolják. Ami a tanulócsoportokat illeti, ott is találkoztam még 17-18 évesekkel, jó képességű gyerekekkel is, akik nem feltétlen tudták a tehetségüket kibontakoztatni, illetve olyan diákot is tanítottam, aki gyakorlatilag érett felnőttként élt (egyedül közlekedett több átszállással 6 éves korától, zenét és nyelveket tanult, önállóan ellátta magát már 10 évesen is, és amint tudott munkát is vállalt saját döntésből, gyakorlatilag szülői felügyelet nélkül). Meg volt a maga szépsége és nehézsége is, mint minden iskolának, vagy általában munkahelynek. Mindenesetre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a váltás mellett döntsek.

Miért a Bornemisza Péter Gimnáziumot választotta? Milyenek az itteni tanulók?

Ezt a döntést egy hosszú és összetett folyamat eredményének mondanám. A Gyülekezethez tartozó családok körében Nyíregyházán már a gimnáziumi éveim vége felé ismert voltam, gyakran kértek fel korrepetitornak, vagy vizsgákra való felkészítésre. Akkoriban felsőoktatásban tanulóknak is nyújtottam segítséget, akiknek nem a szakjuk volt a matematika, de hozzá tartozott a tanulmányaikhoz, valamint levelező vagy esti tagozaton érettségiző felnőttekkel is dolgoztam. Tanítványaim körülbelül fele volt gyülekezeti tag. A gimis éveim után már egyre többen voltak, akik mások révén megtaláltak, sőt volt, akivel nyári munka keretében találkoztunk, így megkért, hogy tanítsam. Ezt követően egészen az érettségiig, illetve a tanító-, óvodapedagógus képzős szigorlatig rendszeresen tanítottam azokat, akik később bevezettek a gyülekezetbe. Miután már rendszeresen jártam én is az istentiszteletekre, a magántanítványaim egyre inkább ebből a körből kerültek ki, de továbbra is a matek mellett az idegen nyelvekből, és a természettudományi tárgyakból is segítettem nekik. Matekból a középiskolás felvételire is készítettem, illetve 9-10. évfolyamosokat lendítettem át a kezdeti nehézségeken. Később némi belföldi és külföldi kitérő után Budapestre költöztem, mivel itt kaptam munkát (abban az időben Nyíregyházán nem volt munkalehetőség egy tanárnak). Hat évig a Mikszáthban tanítottam. Végül, ahogy Dunaharasztiba kezdtem járni, a keresztény testvérekkel és a pásztorom feleségével folytatott beszélgetések egyik központi témája lett, hogy jelentkezzek a Bornemiszába. Számos általános és középiskola megkeresett ebben az időszakban is (az utóbbi 2-3 évben rendszeresen kaptam ajánlatokat), végül jó néhány iskola közül választva benyújtottam a jelentkezésemet és most itt vagyok. Nyugodt légkörben taníthatok, a diákok és a szülők nyitottak a módszereimre és a személyiségemre is. Eleinte nagyon új volt minden, de mostanra elmondhatom, hogy egészen megszoktam. Kedvemre való a szakmai összetartás és az emberek különbözőségének fokozottabb elfogadási szintje, legyen az diák vagy tanár. A fiatalok közvetlenek, aranyosak, jó őket tanítani.

Ön szerint mi a különbség a két iskola között?

Alapvető eltérés az iskola szellemisége. A Mikszáthban is szerettek a gyerekek, szót tudtam érteni a szülők többségével is, de más volt az értékrend. Itt, a Boriban intelligens, többségében céltudatos fiatalok tanulnak, tudják, hogy mi a céljuk, és még ha a terveik az érettségi szintjéig érnek is - hiszen hivatást választani nem könnyű 14-18 évesen – szívesen veszik, ha valaki segítő kezet nyújt terveik megvalósításában. Érdemes velük dolgozni, mert biztosan eredményre vezet. Van sikerélménye a diákoknak, és nekem is. Ez utóbbi a korábbi iskoláimban esetleges volt. Szívesen megyek be az óráimra, hogy a fiataloknak átadjam a tudásom, és az elmondásuk, illetve a tapasztalataim szerint  ők is szívesen veszik a tanításomat.

Hozzánk is eljutott az információ, hogy sérült fiatalokkal is foglalkozik. Hogyan kezdődött?

Már általános iskolás koromban is számos segítséggel élő gyerek volt a környezetemben, ugyan az iskolában inkább csak tanulási nehézségekkel küzdő diákok voltak, de hazafelé menet az egyik játszótéren rendszeresen játszottam a környezetemben működő otthonok lakóival. Mindig természetes volt a jelenlétük, és mindig szót tudtam érteni velük. A sérültség szintjéhez mindig is automatikusan tudtam alkalmazkodni, sosem jelentetett gondot, hogy az adott szituációban hogyan kell viselkednem. Azt pedig, hogy mit lehet, mit nem az adott sérült emberrel, a gondozójuk mindig mondta, így tudtam, mire számíthatok. Megközelítőleg 10 éves koromtól foglalkoztam elsősegélynyújtással, csecsemőápolással és prevenciós feladatokkal a Vöröskereszt, a DADA program, az országos gyermek-, és ifjúságvédő szervezeteken keresztül. Igaz, elsősorban a drog és AIDS jelenlétének kezelése és megelőzése volt érdekes számomra. Ennek ellenére sosem merült fel bennem, hogy akár gyógypedagógiai, vagy orvosi pályára lépjek. Már kora gyermekkoromtól a számok világa vonzott, a testvéreimmel még családi fúvós zenekart is alapítottunk, de a matematika győzött a zene felett. Az osztályomban volt olyan diák, aki nehezen tanult, és a családomban is előfordult tanulási zavar, illetve a rokonságban segítséggel élő is van. Mondhatni ösztönös dolog bennem a sérültekkel és a tanulási nehézségekkel küzdőkkel való foglalkozás, ez is egyfajta talentum, ajándék, amit a Tikva szolgálatban is hasznosíthatok.

Miért pont ezt a szolgálatot választotta?

A gyülekezetben is mindig a kisebb korosztály vonzott, mint amilyennel egyébként dolgoztam, Nyíregyházán az ovisokkal voltam, Dunaharasztiban az összevont totyi-ovi szolgálatban tevékenykedtem. Mivel a fővárosban élek már jó ideje, amolyan hiányérzetem volt amiatt, hogy a „nagy-gyüliben” nem volt még szolgálatom. Nem is olyan régen, valamivel több, mint egy éve megkerestem a testvérek között azokat, akik tudták, hogyan csatlakozhatnék én is a Tikva szolgálathoz. Biztosan állíthatom, hogy az életemben az egyik legjobb döntést hoztam meg, amikor a Tikva mellett döntöttem, sőt valahogy olyan természetesnek is hatott. Nagyon jól érzem magam ebben a szolgálatban, minden egyes alkalommal maximális mértékben tapasztalom minden áldását. Szeretettel fogadtak a szolgálótársak, és a gyerekek is. Mondhatni a Tikvában és a Dunaharasztiban működő gyülekezetben hazataláltam.

Mit takar a Tikva szolgálat?

A Tikvában is ugyanúgy zajlik egy alkalom, mint az egészséges gyerekekkel való szolgálataimban. Imaalkalom előzi meg a szolgálatot, a Bibliát olvassuk, és folyamatosan fogadjuk a gyerekeket. Ezt követően átmegyünk a dicséretre, ahol a mi gyerekeinktől is elvárjuk azokat a viselkedési formákat, ami az egészségesektől is elvárható (állni, felemelni a kezünket, énekelni, általában a normáknak megfelelően viselkedni). A dicséretet követő ima után visszamegyünk a saját helyünkre, ahol étkezést követően bibliaóra, majd játék és fejlesztés zajlik. Már volt szerencsém táborozni is velük, ami külön élmény volt, még ha fizikailag komoly kihívást is jelentett, tekintve, hogy 5-7 napig minimális alvás mellett kell helytállni, és a segítséggel élőkkel való foglalkozás nagyobb felelősséggel jár. Mindemellett óriási élmény és áldás volt a velük töltött idő. Leginkább az fogott meg ebben a szolgálatban, hogy valóban többet kapunk a gondozottakon keresztül, mint amennyit adunk. A Tikva az egyik olyan színtere a keresztény életnek, ahol a legtisztábban élhetjük meg a hitünket, tapasztalhatjuk meg Isten végtelen hatalmát és szeretetét, sőt még kisebb-nagyobb csodáknak is a tanúi lehetünk. Hálával a szívemben mondom, köszönöm, hogy Tikvás lehetek.

Mi pedig sok sikert kívánunk a munkájához, mind az iskolában, mind azon kívül!

Szilágyi Hajnalka írása

Posted on February 22, 2015 and filed under Interjú.