A valóság fabulája

avagy az abszolút egyperces

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy változtatni vágyó kis csapat, akik Sulibusznak hívták magukat. A névválasztás elsőre szerencsétlennek tűnhet, hiszen a rossz diákokban felidéződnek a hideg reggelek, amikor remegve vártak a sulibuszra, hogy passiójuk helyére szállítsa őket, a jó diákoknak pedig a kemény munka helyére való utazást juttatja eszébe. Az optimisták pedig a hazaszállító sulibuszra gondolnak, feledve a nehéz reggelek fáradalmait. Minket, remélem mindnyájunkat, vígasztal a tudat, hogy a busz a Bornemiszás Újítók Szövetségének a rövidítése.

Így történt, hogy a Buszosok lelkes kis csoportja meglengette a varázspálcát, amit pénznek hívnak, és létrehozott egy csöpp kis oázist az iskola végtelen sivatagában, amit Könyvsaroknak kereszteltek. Mindenki csendes elismeréssel, hangos bírálattal és felette igen nagy megelégedéssel vette birtokába az újszülött kis sarkocskát.

Ámde, ahogy telt-múlt az idő és a kis Könyvsarkocska öntudatra ébredt, rájött, hogy őt a világon mindenre használják, csak a rendeltetése szerint nem. Elbúsult hát szegény, hiszen látta, hogy nem érdemli meg nevét, mert sokkal inkább lehet ülő-saroknak, csevej-saroknak vagy unalom-saroknak hívni, mint könyvsaroknak. Szegény, kicsi Könyvsarok türkiz könnyeket ontva próbálta felhívni a figyelmet megvetett állapotára, s teremtői szíve meg is indult tehetetlen fájdalmán. Ezért aztán, teremtői egyike, hogy letudhassa az aznapi jócselekedetet (azaz, hogy „ na, ez is megvolt”) gondolta, segít szegény, kicsi Könyvsaroknak. Ezt a lehető legenergiatakarékosabb módon oldotta meg: felkérte az iskola egyik hivatalos könyvmolyát, hogy írjon felhívást a Népnek, hogy ezáltal mindenki észrevegye a szegény, kicsi könyvsarok elesett állapotát, és segítsen rajta, mégpedig úgy, hogy megfeszíti gonosz, lusta természetét és, ha a Könyvsarkocskában jár, könyvet vesz a kezébe.

Ámde felhördült a sarkocska díszes és igen-igen népes látogató társasága, és így szólt: „Nincsen olvasható könyv a kicsiny sarkocska polcain. Szolgáltass fogyasztható irodalmat, s akkor majd olvasunk!"

Szegény, kicsiny Könyvsarok, nem tudta, mit tehetne. Ámde mostanra már az Alkotó sem hagyta annyiban a dolgot. Először is, kihelyezett egy apró dobozt, amelybe a nagylelkű mecénások adományait kívánja gyűjteni, hogy abból is fejleszthesse a kicsiny Könyvsarkocskát. Mivel azonban ez nem bizonyult túl sikeresnek, az Alkotó újra a könyvfalóhoz fordult segítségért:

- Szólj, te, nép fia, könyvfaló! Mit tennél a helyemben? Mi számít "fogyasztható irodalomnak" eme nép szemében? Mit kíván a nemzet? Te tudod, hogy nem adhatok neki akármit, hiszen, ha varázspálcámat meglengetve klasszikus irodalmat veszek,  nem fogják elolvasni derék polgártársaink, ha viszont ponyva irodalomba fektetek, akkor eredeti célomtól, a nép fejlesztéséről, irodalmi ízlésének magasabb szintre való emeléséről kellene lemondanom. Mit tehetnék hát?

Főtt is a feje a Könyvmolynak, hiszen felcsillant előtte a remény, hogy ingyen kielégíthesse könyvszomját, s legszívesebben így szólt volna: "Végy klasszikus irodalmat!" Viszont tudta jól, hogy a magasabb rendű cél (amelyért ő is megosztja olvasmányait a Néppel) az, hogy fejlesszük őket kiemelkedő színvonalra, hogy példák legyenek a környező népek számára, éppen ezért nem teheti meg, hogy önérdekét nézi. Így szólt hát végül:

- Tehetetlen vagyok én is, ó te könyvsarkocska alkotója!  Az életemet annak a szent célnak áldoztam, hogy megtanítsam eme népnek az olvasás gyönyörűségét, a tudás szeretetét, de nehéz munka ez, és igen fáradságos a testnek. Én magam sem tudom, hogy hogyan kellene megváltoztatni e keménynyakú nép gondolkodásmódját. Tudod mit? Írok neked egy fabulát, amelyet eme szomorú valóságból merítek majd. A Nép nyaka bár kemény is, a szívét talán meg tudom lágyítani, ha elmesélem nekik, szegény, kicsi Könyvsarok szomorú történetét, sanyarú gyermekkorát.

- Jól van, - bólintott rá az Alkotó - de ez még nem biztosíték arra, hogy olvasni fog a nép, hiszen, hogy, mit akarnak a polcon látni, így sem fogjuk megtudni. De várj csak! Van egy Alkotóhoz illően jó ötletem. Bár te, hatalmas Könyvmoly, begyepesedett fejű vénember vagy. Azt tudod, az én barátom a Facebook. Írd csak meg a te fabulád, írd bele, hogy te mit tennél a polcokra. Írd le e szívszorító történetet, én pedig feltöltöm az egészet a Facebookra, és hagyom, hogy a nép rám zúdítsa kommentjeinek áradatát, hátha e mérgező manna majd megadja kérdéseinkre a választ. Nem mondom, hogy szerintem a nép egy véleményen lesz, sem azt, hogy a nép tudja, hogy mi jó neki, de nincs más választásunk.

- Helyesen szóltál - mondta a Könyvmoly, s hogy szavait tett kísérje, belecsapott az Alkotó tenyerébe és ígéretet tett, hogy krónikása lesz e nemzedék problémájának megoldási kísérletének.

Így történt, hogy én, eme alázatos krónikás, vészek közepette, beadandók, esszék, témazárók és tételkidolgozások tengerében fuldokolva, nagy nehézségek árán időt szakítottam eme történet megírására. Ó, te Isten adta nép, elétek tárhatom ezt a nagy, emberi képességek által megoldhatatlan problémát, könyörületességetekre bízom a szegény, kicsi Könyvsarkot, s kérlek titeket eme fabula által, hogy mondjátok meg, mit kívántok a polcokon látni? Azt az Alkotók is tudják, hogy a lexikonokat nem olvassátok, mint ahogy azt is, hogy a szakkönyvek sem voltak fogyaszthatóak számotokra. Azt ők is tudják, hogy mi a nem jó, úgyhogy azt nem kell leírnotok, minket csak kívánságaitok érdekelnek. Mily könyvekre érez hajlandóságot e vegyes, de mégis egészen kiváló nép? Írjatok, hogy segíthessünk Nektek és szegény, kicsi Könyvsaroknak is, akinek minden önkínzása és könnyhullatása egy célt szolgál: szeretné, ha szeretnétek, önmagáért és nem másért. 

S mivel ez itt még nem a történet vége, ne fussatok véle, hanem kommenteljetek végre…

(Zemplényi Fanni írása)

Posted on February 22, 2015 .